Meg kell jegyezni, hogy a cikk elején történő utalás, – ami szerint csak Pannóniában készültek mázas kerámiák – mára elavult. Minden római tartományban készült mázas kerámia. Ezt az egy eltérést leszámítva cikk jól használható, technológiai szempontból nagyon sok hasznos gondolatot tartalmaz.

Duma György korábbi, ugyanilyen témájú cikke, Mázas cserépedények a római korból

c. cikk néhány tartalmi eltérést tartalmaz ehhez a cikkhez képest. Ezeket ott jelzem.

 

Véninger Péter

 

Duma György

 

Aranygeléttel készült pannóniai cserépedények

 

Múzeumi Műtárgyvédelem 22. 1993. 171 – 180.

 

 

Pannónia területén a késő római császárság idejében gyakoriak a mázas cserép­edények. Feltehető, hogy azok előállítása elsősorban e tartományra korlátozódott. E sajátos kerámiacsoporttal kapcsolatos régészeti és természettudományos kérdésekkel napjainkig több hazai tanulmány foglalkozott (1-7).

A tárgyalt mázas kerámiák között számos edénynek az ólmos fazekasmázakhoz ha­sonló fényes, üvegszerű felülete van. Legtöbb esetben a mázrétegek csak gyengén zsírfényűek, kivételesen érdesek. Ilyenkor a felületük hullámos, gyakoriak a tűszúrások, valamint az 1-2 mm méretű kerek, kráterszerű bemélyedések. Meglepő, hogy ez utób­biak a fényes mázfelületek esetében is igen gyakoriak (1., 2. kép).

 

 

1. kép: Pannóniai ólommázas cserépedények jellegzetes felülete.

 

 

2. kép: Cserépedények mázfelületén képződő kráterszerű bemélyedések.

 

A mázas felületeken helyenként sűrűn, máskor csak elszórtan található kráterekről ma már aligha lehet eldönteni, hogy technológiai járatlanság következményei, s így mázhibának tekinthetők, vagy azokat tudatosan, díszítő szándékkal hozták létre. Két­ségtelen, hogy vannak edények, ahol ez utóbbi cél vitathatatlan. Mivel az általunk vizs­gált edények jelentős része, szokatlan módon, csak külső felületén van mázzal borítva, feltehető, hogy ezeknél a máznak gyakorlati szerepe nem lehetett (6). A mázak színe változó. A fényes felületűeknek leginkább zöld, barnászöld, barna, kivételesen sárga, a gyengén zsírfényű vagy fénytelen mázrétegeknek túlnyomóan sárgás, zöldes árnyalatú, vagy barna színe van.

A mennyiségi kémiai elemzések alapján ismert, hogy a cserépedények felületét borító fényes vagy zsírfényű mázrétegeknek mindenkor jelentós az ólom-oxid tartalmuk, a fénytelen mázak esetében elérheti a 90%-ot is. A pannóniai cserépedények felületét borító üvegszerű bevonatokat ezért joggal sorolják az ólommázak átfogó csoportjába (5), (6), (12).

Mint ismeretes, az ólommázak képződésének alapja a szilícium-dioxidnak (SiO2 az ólom-oxiddal (PbO) alkotott termikus reakciója, melynek eredményeként különböző ólomszilikátok, üveges olvadékok, közöttük kerámiai mázak is létrejöhetnek. E fo­lyamatot jól szemlélteti a PbO - SiO2 kétösszetevős rendszer állapotábrája, mely megfelelően értelmezi a jelentős ólom-oxid tartalmú – kis viszkozitású – ólomszilikátok képződésének lehetőségét (8) (1. ábra.)

 


 

 


Schmelze = olvadék

Temperatur = hőmérséklet

Schm = Olv.

Quartz = Kvarc

Masse = Tömeg

 

1. ábra: A PbO – SiO2 kétösszetevős rendszer állapotábrája Geller-Kramer-Bunting szerint (8)

 

Az ábrázolt folyamatnak megfelelően az ólomszilikátok képződése akkor mehet végbe, ha meghatározott hőmérsékleti körülmények között az ólom-oxid, valamint más ólomvegyületek szilícium-dioxiddal – a gyakorlatban kvarccal vagy kvarctartalmú ásványi anyagokkal – szorosan érintkeznek. Mint ismert, a kvarctartalmú ásványos anyagok jellegzetes képviselői az agyagok. Ezért az égett vagy nyers agyagtárgyak felületére felvitt ólom-oxid réteg és az agyagok könnyen hozzáférhető szilícium-dioxid tartalmának – elsősorban finom kvarcszemcséinek – kölcsönhatására, hőmérséklet és idő függvényében – a két anyag határfelületén meginduló folyamattal – üvegszerű bevonatok, kedvező esetben fényes felületű, ólomtartalmú kerámiai mázak képződnek. Az említett egyetlen ólom-oxid rétegből képződött ólommázakat sikerült a pannóniai cserépedények felületén kellő biztonsággal, természettudományos módszerekkel kimutatni (5), (6). Kitűnt, hogy e sajátos mázrétegek képződésének feltételét, az alapanyag ásványos összetétele, elsősorban a könnyen feltáródó kvarctartalom mennyisége, valamint a kvarcszemcsék mérete és megoszlása határozza meg (6). A képződő üveges olvadékok – a mázak – összetételét a kvarcon kívül az alapanyag további ásványainak feltáródása is messzemenően befolyásolja. Mivel a cserép felületén képződő mázak ólomtartalma a feltárt ásványos anyagok mennyiségétől függően igencsak változó, azért ezek – a hagyományos ólomtartalmú fazekasmázaktól eltérően – kémiai összetevőik, elsősorban ólomtartalmuk alapján aligha jellemezhetők (12).

  A cserépanyag felületére felvitt ólom-oxid réteg és az alapanyag közötti kölcsönhatásnak – a mázképződés feltételeinek – megismerésére technológiai kísérleteket végeztünk, melyekhez Magyarország tizenkét különböző helyéről származó fazekasagyagot választottunk. Az agyagokat a fazekasok maguk termelték ki, a felszínhez közeli agyagelőfordulások tapasztalati úton kiválasztott rétegeiből. Ezekből az agyagokból az 1950-52-es évek közötti időben hagyományos ólomtartalmú fazekasmázak alkalmazásával cserépedények készültek.

Az említett fazekasagyagok szemcsemegoszlásának és ásványi anyagainak meghatározásakor azt tapasztaltuk, hogy többségük csak jelentéktelen mennyiségben tartalmazza a 0,060,20 mm méretű, gyakorlatilag kvarcnak tekinthető ásványszemcséket. Mindössze két dunántúli agyagban érték el a késő római kori cserépedényeknél alkalmazott máztechnológiához szükséges, tapasztalati úton meghatározható mennyiség alsó határát (5), (6), (9) (2. ábra).

 

 

2. ábra: a 0,060,10 mm méretű kvarcszemcsék gyakorisága tizenkét magyarországi fazekasagyagban. Dunántúli I, Tisztántúli II. agyagok.

 

Ez utóbbi két agyag közül az egyik 1 mm-nél kisebb szemcséket tartalmazó, laboratóriumi körülmények között iszapolt részén (II), valamint ez utóbbinak finomszemcsés, osztályozott kvarchomokkal soványított anyagain (III, IV) figyeltük meg az ólom-oxid  rétegből képződő mázak kialakulását. Elméleti megfontolás és gyakorlati tapasztalat alapján a soványításra használt kvarchomok szemcseméretét 0,060,10 mm nagyságban választottuk meg. Az iszapolt agyag soványítását oly módon végeztük, hogy az egyik agyagmassza (III) a kiindulásul szolgáló bányaterméktől csak szemcsemegoszlásban tért el, kémiai összetétele, így teljes kovasavtartalma is, közel azonos marad (3. ábra).

 

 

3. ábra: A technológiai kísérletekhez alkalmazott agyagok szemcsemegoszlása: 1 mm-nél kisebb szemcséket tartalmazó bányatermék I., csak 0,05 mm alatti szemcsékből álló iszapolt agyag II., ez utóbbiaknak 0,06 – 0,10 mm méretű szemcsékkel soványított termékei III., IV.

 

A kísérleti agyagok és az ólomvegyületek kölcsönhatását ólom-oxidból sajtolt próbatesteken, hőmérséklet és idő függvényében végbemenő alakváltozásuk megfigyelésével hevítőmikroszkóppal követtük. A folyamat a próbatestek árnyképei alapján számítási eljárásunkkal mennyiségileg is kiértékelhető volt (10). A 0,05 mm-nél nagyobb szemcséktől mentes, iszapolt agyagból készített agyaglap (II) felületére illesztett, ólom-oxidból sajtolt próbatest alakváltozása az alkalmazott ipari ólom-oxid olvadáspontjának megfelelő hőmérsékleten következett be. A jelentős mennyiségű 0,060,10 mm méretű kvarcszemcsét tartalmazó agyagból készített alaplemezen (III) lévő, az előzővel azonos próbatestből ugyanazon körülmények között, már jóval az ólom-oxid olvadáspontja alatti hőmérsékleten, kis viszkozitású, részben a porózus alapanyagba beszívódó, túlnyomó mennyiségben az alaplemezen elterülő olvadék keletkezett. Az ólomszilikát-olvadék képződése várható módon az ólom-oxidból készült próbatest és a cserép határfelületén indult meg a két anyag kölcsönhatására (5), (6) (4. ábra).

 

 

4. ábra: Ólom-oxidból sajtolt próbatestek alakváltozása hőmérséklet függvényében 0,05 mm-nél kisebb szemcséket tartalmazó III, valamint a 0,06 – 0,100 mm nagyságú kvarcszemcsékkel soványított agyaglap felületén. Hevítőmikroszkópi felvétel.

 

A mennyiségi kémiai elemzések alapján bizonyos, hogy mind a vizsgált római cserépedények, mind a kísérleteinkhez felhasznált hazai fazekasagyagok teljes SiO2 tartalma, az alapanyagot borító 1 – 2 mm vastag ólomtartalmú fazekasmázak kovasavigényét messze meghaladja. A mázképződés lehetőségét azonban nem a kovasavtartalom nagysága, hanem annak feltárhatósága határozza meg.

A fazekaskemencékben történő égetéskor az alacsony égetési hőmérséklet és a rövid égetési idő miatt a viszonylag nagy méretű (0,06 mm<) kvarcszemcsék gyakorlatilag még változatlanok maradnak. A kvarcszemcsék a megmunkált agyag száradásakor mind közelebb kerülnek egymáshoz. Kellő mennyiségük esetében egymással érintkezve vázat alkotnak, melyre az agyag finomszemcsés része ráhúzódik. Ilyen módon az alapanyagban az égetés után is megmaradó, összefüggő üregekből álló kapillárisok alakulnak ki. E kapillárisok teszik lehetővé a kis viszkozitású ólomszilikát-olvadékok behatolását a cserép anyagába, s ezzel a felszín alatti kvarctartalom feltáródását. E sajátos technológiánál a megfelelő mázrétegek képződését a viszonylag nagy méretű, nehezebben feltáródó kvarcszemcsék, a cserép kedvező – az olvadék behatolását lehetővé tevő – kapilláris rendszerének kialakításával biztosítják (6).

Abban az esetben, amikor a cserép anyagának feltáródása csak a felületi rétegekre korlátozódhat, az ólomszilikát-olvadékok – mázak – kovasavigénye aligha biztosítható.

A mázak képződését az ólom-oxid réteg vastagsága – a felületre eső ólom-oxid mennyisége – is befolyásolja. A vékony ólom-oxid rétegek csak a felület elüvegesedését okozzák, s azért azokból rendszerint zsírfényű, máskor kissé érdes, kőszerű bevonatok képződnek. A vastag ólom-oxid rétegekből, kevés feltárható kovasav esetében, a kellően ki nem olvadt mázakhoz hasonló érdes, fénytelen vagy helyenként kissé zsírfényű felületek alakulnak. Kellő mennyiségű feltárható kovasav esetében, azonos körülmények között, külső jegyeik alapján a hagyományos fazekasmázakhoz hasonló fényes, üvegszerű mázak képződnek (6).

Az előzőekben ismertetett természettudományos és technológiai kísérletek alapján kitűnt, hogy a hazai fazekasagyagok – kis kivétellel – kedvezőtlen ásványi összetételük miatt e máztechnológia számára alkalmatlanok. Ez a körülmény jól értelmezi azt a megfigyelést, mely szerint a pannóniai cserépedények többségénél nem alakultak ki megfelelő sima, üvegszerű, csillogó felületek (6).

A tárgyalt sajátos máztechnológia, az ólom-oxiddal történő mázazás tovább élt a középkorban. Ez a körülmény lehetővé tette annak részletes megismerését. Forrásanyagok alapján tudjuk, hogy az ólom-oxidot egykor porozással vitték fel a tárgyak felületére, annak rögzítésére szerves ragasztóanyagot alkalmaztak. A ,,De coloribus et artibus romanum” leírása szerint: ,,ha azonban akarod az edényt mázzal ellátni, végy rozslisztet (farinam de frumento), hagyd egy edényben felforrni, később lehűlni és kend be azzal az edény egész felületét … amikor az edény ezzel a lisztes vízzel nedvesítve van, szórd azonnal rá az ólmot (statim pulverabis de plumbo)”. A szövegből kitűnik, hogy az ólom alatt ólom-oxid értendő (11).

Ebben az időben az ólom-oxidot ,,tiszta és fényes ólomból (plumbum optimum et nitidum)” állították elő. Az ólmot valamely még használatlan edényben (in ollam novam) megolvasztották, majd levegőn addig hevítették, míg az folytonos keverés közben porrá nem alakult (usque dum pulvis fiat) (11). Az említett eljárás, melynél a ,,fazekasok cserépedényei ólmozva lesznek (vasa figuli plumbenatur)”, színes mázak előállítására is alkalmas volt: ,, .. végy ólmot és olvaszd legmegfelelőbben egy edényben (in vasa). Amint teljesen folyós, keverd körös körben kezeddel (circumvolve manibus tuis), míg porrá lesz és adj 6 rész sárgaréz reszeléket hozzá (VI. partes limutare auricalci) … legyen azonban sárga, úgy végy tiszta ólomport reszelék nélkül (puro plumbo sine limutare)” (11).

Az említett ókori hagyományokat őrző mázazási eljárás – az edények pusztán ólom-oxiddal történő mázazása – a középkort követően Európában még évszázadokig változatlan formában élt tovább (12). Az eltérés mindössze annyi volt, hogy az ólom-oxid mellett a 19. században a szulfidos ólomércet, a galenintet is alkalmazták, valamint, hogy az ólom-oxid vagy ólom-szulfid réteg megkötése helyenként agyagpéppel történt. ,,A porozitást (Bestauben) kell, hogy megelőzze a daraboknak agyagpéppel való leöntése, ami által a ráhintett ércpor (galenit) egyenletesen megkötve marad” (13).

A kerámiai termékek ólom-oxid vagy ólomérc ráhintésével történő mázazása nálunk is meghonosodott, és azt a népi fazekasságunk körében a századfordulón még gyakran alkalmazták. ,,A fazekasok régebben az ólomgelétet (ólom-oxidot) vagy mázércet (galenitet) forgatás közben rászitálták az edényekre. A nyers edényre tapadt glét aztán égetéskor az agyaggal összeolvadva igen tökéletlen és egy formátlan mázat alkotott” (14). Ez a technológia, mely a hazai fazekasok körében a 19. században még általánosan ismert és követett eljárás volt, később feledésbe ment. Európa egyes déli területein azonban napjainkban is alkalmazásra talál (15).

A rómaiak előtt a mázakhoz szükséges ólom-oxid előállítása ismert volt. Tudták, hogy ,,ólom-oxid (molybditis) magából az ólomból olvasztáskor képződik (molybditis  plumbi ipsius fusura)” (16). Ennek alapján feltehető, hogy az ólom-oxidot a fazekasok már az ókorban is maguk állították elő, a megolvadt ólomnak levegőn történő hevítésével. Az így nyert terméket – mely mindig ólom szuboxid (Pb2O) és ólom-oxid (PbO) változó arányú keverékéből áll – később az európai fazekasság területén ólomglét néven nevezték (17).

A fazekasok által előállított ólom-oxid (ólomglét) mindig finomszemcsés por alakjában képződik. A technológiai kísérletek azt mutatták, hogy mind a fazekasok által ókortól napjainkig azonos technológiával előállított ólom-oxid, mind a különböző ólomvegyületek finomszemcsés őrleményének alkalmazása esetében az egyetlen ólom-oxid rétegből képződő mázak felületén kráterek soha nem alakulnak ki.

Technológiai kísérletek igazolták, hogy a pannóniai mázas cserépedényekre jellemző kráterszerű mélyedések képződése a cserép felületére felvitt ólom-oxid rétegben lévő durva szemcsék kis területre összpontosuló, erős feltáró hatásának következménye. A kerek bemélyedések kialakulásához szükséges 1-3 mm méretű szemcsék ólom, ólomérc, valamint arany- és ezüstglét aprításával egyaránt nyerhetők. Az említett anyagok közül az ólom, kedvezőtlen apríthatósága és a fazekaskemencékben az égetés folyamán kedvezőtlen, neheze végbemenő oxidációja miatt, a gyakorlatban aligha jöhetett számításba, az ólomércek az európai fazekasság területén történő alkalmazása csak a 19. századtól kezdődően ismert. Ezért bizonyosra vehető, hogy a durvaszemcsés ólom-oxidot tartalmazó rétegek elsősorban aranyglét, illetőleg ezüstglét néven ismert kristályos ólom-oxidot tartalmazták.

A megolvadt ólom felületén, 335 ºC hőmérsékleten lévő olvadáspontja felett, előbb szürke színű ólom-szuboxidból (Pb2O) álló réteg képződik, mely később vörösizzáskor részben sárga színű ólom-oxiddá – ólomglétté – (PbO) alakul. A tiszta ólom-oxid 886 ± 2 ºC hőmérsékleten megolvad, az olvadékból lehűléskor kristályos ólom-oxidok keletkeznek. Az ólomnak e tulajdonsága – mely már az ókorban ismert volt – teszi lehetővé az ólomércben lévő ezüst kinyerését, az ólomnak tűzben történő elűzésével. Az ezüstkohászatban ezért az ércből egykor melléktermékként jelentős mennyiségű, kristályos ólom-oxid képződött (17).

A rómaiak az ezüstöt ólomtartalmú ércből nyerték, ,,annak az ólomércnek, mely általában az ezüst ereket kíséri, galena a neve (galenam vocant)” (16). ,,Ezt az ércet molybdaena néven is jelölték (est molybdaena quam loco galenam appelavimus)” (16)

Az ezüstkohászatban melléktermékként nyert kristályos ólom-oxidokat közösen ezüsthabnak (spuma argenti) nevezték. ,,Az ezüsthabnak három fajtája van, legjobb minőségű neve chrysitis, ezután következik az argyritis, majd a molybditis” (16). Az említett ókori megnevezések, a kohászatban, a német nyelvterületen használatos elnevezésük alapján, nálunk is meghonosodtak, azokat elvétve napjainkban is használják. A közösen ezüsthab (spuma argenti-Silberschaum) néven ismert ólom-oxidok közül a megolvadt ólom-oxid lassú lehűléskor keletkezett pirosas arany színű terméket aranygelétnek (chrisitis-Goldglätte), a gyors lehűléskor képződött sárgás színű terméket ezüstglétnek argyritis-silberglätte), végül a sárga, zöldes vagy pirosas sárga végterméket ólomglétnek (molybditis-Bleiglätte) nevezték (17)

Irodalmi adatok alapján tudjuk, hogy az ezüstkohászatnál nyert, erősen szennyezett ólom-oxidokat – aranyglétet és ezüstglétet – az ókorban a római fazekasok felhasználták mázaikhoz (18). Az aranyglétnek és az ezüstgléltnek a használata, mint a római fazekashagyományok továbbélése, a nyugat-európai országokban a középkorban és utána még hosszú ideig fennmaradt. A ,,De natura fossilium” leírása alapján ismert, hogy a 16. században mázas felületeket oly módon nyertek, hogy az edények felületét ezüstgléttel vonták be: ,,…ezüstgléttel és azon felül még (olyannal), ami ólommal folyóssá téve és (különböző) festékkel színezve van, bevonják a fazekasok belül az edényeket, a szobrászok munkájukat kívül, kiváltképpen azokat, melyekből Németországban a hőfürdőkben a kályhák formázva lesznek” (19).

A római fazekashagyományok magyarországi továbbéléséről nincs tudomásunk. Az aranyglét és ezüstglét középkori felhasználásáról is csak feltevéseink vannak. Újabbkori alkalmazását néhány statisztikai adat valószínűsíti. Ismert, hogy az aranyglét a múl században a magyarországi (erdélyi) kohótermékek között még szerepelt, forgalmazása az 1882 és 1889 évek között a következőképpen alakult: 123 q (1882), 770 q (1883), 870 q (1884), 369 q (1885), 92 q (1886) 92 q (1887), 318 q (1888), 1407 q (1889) (20). A közölt adatok alapján is feltehető, hogy az aranyglétet a 19. század végén, igen rövid ideig a hazai fazekasság is felhasználta. Rendkívül kedvező ára ellenére, nagyfokú természetes szennyezettsége miatt nem tudott meghonosodni.

 

Összefoglalás

Pannóniában a késő római korban, a mázas cserépedények jelentős kerámiacsopor­tot képeznek, feltehető, hogy előállításuk elsősorban e tartományra korlátozódott. A mázrétegek je­lentős ólomtartalma miatt azokat joggal sorolják az ólommázak csoportjába. Az ólommázak képződése, megfelelő hőmérsékleten, akkor mehet végbe, ha az ólom-oxid kvarccal vagy kvarctartalmú anyagokkal szorosan érintkezik. A kvarctartalmú ásványos anyagok jellegzetes képviselői az agyagok, azért az égetett vagy nyers agyagtárgyak felületére felvitt ólom-oxid réteg és az agyagok szi­lícium-dioxid tartalmának (kvarctartalmának) kölcsönhatására a két anyag határfelületén megindu­l6 folyamattal, ólomtartalmú olvadékok, kerámiai mázak keletkezhetnek. Ez utóbbi sajátos máztechnológiát sikerült a pannóniai mázas cserépedényekkel kapcsolatban kellő biztonsággal ki­mutatni. Bizonyítást nyert, hogy a kedvező mázképződés lehetőségét döntően az alapanyag kvarc­tartalma, a szemcsék mérete és megoszlása határozza meg. A technológiai kísérletek igazolták, hogy megfelelő alapanyag esetében bármely ólomvegyület alkalmazható. A pannóniai edények jellegze­tes, likacsos mázfelületeit azonban csak aranyglét (kristályos ólom-oxid) használatával lehetett elér­ni. Az alkalmazott technológia középkori továbbélése lehetővé tette annak részletes megismerését. Az ólom-oxiddal történ8 mázazás a századfordulón még fazekasságunk körében is alkalmazásra talált.

 

Irodalom

(1) Thomas, E.: Die römerzeitliche Villa von Tác, Fövenypuszta. Acta Archaeologica Acac. Scient. Hung. 6. 120 – 123. o.

(2) Póczy, K.: Die Geschichte der Stadt in der Römerzeit. In Intercisa II. (Dunapentele) Archaeologia Hung. 36. (1957) 71 – 77. o.

(3) Salamon, Á.: Spätrömische gestempelte Gefäße aus Intercisa. Folia Archaeologica 20. (1969) 60. o.

(4) Erdélyi, I – Salamon, Á.: Vorbereitung der Ausgrabungen im Jahre 1974/75. Mitteilungen des Archaeologischen Instituts der Unh. Akad. Wiss. 10. (1980) 147 – 189. o.

(5) Salamon, Á. – Duma, Gy.: Altertüilche EinstoffGleiglasuren. Anzeiger der phil. hist. Klasse der Österreichischen Akademi der Wissenschaften 118. (1981) 45-60. o.

(6) Mázas cserépedények a római korból Építőanyag 34. (1982) 138 – 144. o.

(7) Bónis, É.: Glasierte Keramik der Spätrömerzeit in Tokod. Acta Archaeologica Acad. Scient. Hung. 43. 87 – 150. o.

(8) Hinz, W.: Silikate, Grundlagen der Silikatwissenschaft und Silikattechnik. 2. Berlin (1963) 133 – 134. o.

(9) Duma, Gy. – Lengyel I.: Hazai agyagok vizsgálata. Kutatási jelentés HISZÖV 903-5/1955 megbízása alapján 1955. 1-17 o.

(10) Duma, Gy.: Quantitative Auswertung hochteperaturmikroskopischer Untersuchungen. Sprechsaal 119. (1986) 1035 – 1038. o.

(11) Heraclius: De coloribus et artibus romanorum (kétnyelvű) ford.: Ing. A. In.: Quellenschriften für Kunstgeschichte IV. Osnabrück (1970) 50-51. o.

(12) Duma, Gy.: Fazekasságunk hagyományos ólomtartalmú nyersmázainak kialakulása. Építőanyag 1991, 6. sz. 219 – 229. o.

(13) Wilkens, K.: Die Töpferei. Weimar (1870) 145. o.

(14) Petrik, L.: Az agyagipar. Budapest (1913) 137. o.

(15) Hampe, R. – Winter, L.: Bei Töpfern und Töpferinnen in Kreta, Messinien und Zypren. Mainz (1962)

(16) Plinius, C. Sec.: Naturalis Historiae libri XXXIII, XXXIV. (latin) közl.: Mayhoff. Lipsiae (1897)

(17) Duma, Gy.: A fazekasság hagyományos mázainak ólomvegyületei. 1990, 6. sz. 208 – 215. o.

(18) Hoffman, K. B.: Das Blei den Völkern des Altertums. Sammlungen gemeinverständlicher Wissenschafliche Vorträge. Ser. XX. 472. 1885. 1 – 48. o.

(19) Agricola, G.: De natura fossilium liber X. Die Mineralien. Ford.: Fraunstadt, G. Berlin (1958) 243. o.

(20) Magyar Statisztikai Közlemények (termelés) (1893).

 

 

Duma György magyar nyelvű cikkei


Duma György cikkeinek teljes listája időrendben
 

Vissza a főoldalra